Eleven illúzió

A Merlin Színház Atlantis társulatának elõadása rendezõi, színészi és látványtechnikai virtuozitás. A díszlet elegánsan artisztikus, ugyanakkor bámulatosan kreatív: óriási cethal bordasorára emlékeztetõ oszlopcsarnok szegélyezi a teret, az oszlopok lábához kötve pedig pókhálószerűen kifeszülve egy hatalmas, lágy esésű fehér lepel fedi a padlót. A könnyű és rugalmas textil felhasználásának lehetõsége szinte végtelen, amit a rendezõ (Horgas Ádám) igyekszik is minél teljesebben megmutatni. Az anyag változó, eleven térként működik, az alábújt színészek hol bokorrá, hol paddá, hol szellemé, hol erkéllyé alakítják. A fehér szín uralkodik a jelmezekben is: Mab királynõ vörös-fekete ruháján kívül mindenki fehér, reneszánsz kosztümöt imitáló lenge öltözéket visel. Ha mégis valamilyen szín kerül a térbe, annak szimbolikus jelentõsége lesz. Tybalt megölésekor például a nyakszirtjébõl kicsorduló vért egy vörös kendõ szimbolizálja. Ez a kendõ aztán a következõ jelenetek során (egészen a végjátékig) újból és újból megjelenik, hogy Rómeó tettére emlékeztessen, s a szerelmespár jövõjét sötéten-vöröslõen megidézze.

Bár fiatalok játszanak fiatal, jobbára iskolás közönségnek, mégsem pusztán egy kötelezõ olvasmány színpadi illusztrálását látjuk. A sziporkázóan ötletes elõadás mind a shakespeare-i vaskos humort, mind a komor szenvedélyű tragikumot felmutatja. Horgas Ádám erõsen meghúzott elõadásszövege szünet nélküli másfél órába sűríti az eredeti öt felvonást. Szereplõk kihagyásával, jelenetek összesűrítésével teszi feszessé a produkciót. Bizonyos jelenetek felcserélõdnek (például Júlia az elsõ jelenetek egyikében issza meg a tetszhalált okozó szert), ezáltal újabb jelentéssel gazdagodnak. Egyes jelenetek párhuzamosan zajlanak. Ilyen például az a rész, amikor a Rózába szerelmes Rómeó beszámolója, valamint Júliának és az anyjának a dialógusa (amely Júlia leendõ házasságról zajlik) "egyszerre", a mondatok egymásba játszásával hangzik el, s ezalatt Rómeó és Júlia azonos színpadi mozgást végez.

Számtalan játékötlet, mókás gesztus, groteszk szereplõ teszi élvezetessé az elõadást Ilyen érdekes figura például a profán Mercutio, az erotomán Dajka vagy a lelkileg terrorizált Capuletné. A két család közötti viszályt demonstráló, eredetileg párbaj-jelenet az Atlantis elõadásában álarcosok kick-box verekedésévé lesz. A padlót borító fehér lepel is számos játéklehetõséget ad: a házassági hírt hozó, fáradtságot imitáló Dajka beszámolója közben felemelkedik a lepel alatt addig karosszék-támaszként szolgáló alak, és erotikusan folytatja a Júlia által elkezdett hátmasszírozást. Ez és az ehhez hasonló effektek fegyelmezett, összehangolt csapatmunkát igényelnek, a lepel alatt mozgó színészeknek látatlanban is pontosan követniük kell a "fent" folyó eseményeket. Így válhatnak egyik pillanatról a másikra láthatóvá, majd újra láthatatlanná a bokrok, bútorok, szellemek vagy a kriptafalat tartó oszlopok. Ezek a lenyűgözõ metamorfózisok ugyanakkor relatívvá, képlékennyé is teszik a veronai fiatalok világát. Állandóan változóvá, mégis mélységesen emberivé. Az illúzió teljes, a viszonylagosság, mint lepel alatt az antropomorf fotel, megfoghatatlan.

A megragadó produkcióban azonban nem volt hiba nélküli a színészválasztás - különösen zavart a Lõrinc barátot alakító fiatal Valovics István selypítése és rossz hangsúlyozása. A Capulet szerepét játszó Greifenstein János is alacsonyabb színvonalon teljesített, mint csapattársai. Színészi teljesítmény szempontjából a címszereplõkön (Bognár Anna, Schmied Zoltán) kívül kiemelkedõt nyújt Berki Mónika a Dajka szerepében. A zene és a dalok pszeudo-reneszánsz stílusa jól illeszkedett az elõadás egészéhez, és szép látvány volt a térbe vetített színes fénynyalábok vibrálása egy-egy drámailag felfokozott jelenetben. Ekkor még az elõtérben oly elviselhetetlenül zajongó általános iskolások közt is feszült csönd támadt, s az elõadás végére, úgy láttam, valami õket is megérintette.

Besze Barbara [ ... Vissza ... ]