Feydeau: A balek

Amióta az utóbbi évtizedekben Magyarországon Feydeau ismét divatba jött, azóta vártam azt az előadást, amely majd rehabilitálja a kritikákban bulvárszerzőként lekezelt írót, és bebizonyítja, miért tartják a franciák nemzeti klasszikusnak és ezen belül az abszurd színház előfutárának. A honi kritikusok lehettek volna élesebb szeműek is, de mentségükre szolgáljon az a lélektani realizmussal alábélelt, langyos, általános vígjátéki stíl, amelybe színházaink a szerzőt öltöztették. Rendezők és színészek beidegzett módon jellemekben és szituációkban gondolkodtak, soha nem mozgásban és ritmusban, és nem akarták és/vagy nem tudták észrevenni azt az eszelős, mániákus, minden racionalitást megcsúfoló, egymás mellett a levegőbe beszélő, önmagán kívül a világból mit sem érzékelő, mechanikusan rángó-handabandázó tenyészetet, amely Feydeau műveiben a káoszba, a semmibe, a megindokolhatatlanba - egyszóval az abszurditásba vágtázik.

Jordán Tamás merlinbeli Feydeau-rendezése, A balek a hagyomány és a "Vidnyánszky-kánon" között áll, bár nem félúton - az utóbbihoz feltétlenül közelebb van. (Emlékeim szerint hasonló pozíciót foglalt el annak idején a kaposvári, Tökfilkó címen szervírozott előadás is.) Vagyis bomlott karusszel helyett tisztességes bohózat (és nem generálszósszal semlegesített vígjáték): jó ritmusú, friss, szellemes, jókedvű és lelkiismeretesen komolytalan. Jordán - a koreográfiát alkotó és betanító Horgas Ádámmal együttműködve - mozgásba transzponálja a helyzeteket, de a darab zártabb szerkezetének megfelelően ensemble-kompozíciók helyett inkább remek pas de deux-ket és pas de trois-kat dolgoz ki, amelyek nagyrészt a jellemábrázolás feladatát is átveszik; a rendezés még a mimikára is többet bíz, mint a dialógusok átélt tolmácsolására.

Ebben a stílusban minden elmegy (persze a "minden" a művészi fegyelemnek és tudatosságnak van alávetve) - a szobalány átpakolás címén lehúzhatja a szoba lakójáról a ruhát, az ezredorvos süket, ámde nem vak hitvese jelenlétében teperheti az ágyra a szobacicust, a londoni vendég hölgy, amikor ágyában idegen urat talál, felmászhat az ágy mennyezetére, s az ifjú szerelmes szíve hölgyéhez rohanva diszkréten beleshet alsónadrágjába. Szellemesek Horgas Péter díszletei is: felvonásonként minden vagy fehér, vagy piros, vagy kék (kék még a cigaretta, a Le Monde, a tálban lévő gyümölcs s az inas bevásárlókosara is) - jó francia avagy jó abszurd modorban.

A fiatal színészeknek nincs terhükre az érett s ezért minden rutinnal megkent személyiség; mozgékonyak, elevenek, frissek, kedvesek, s olyik még kikerekít egy olyan tipo fissót is, amelyik az első perctől elhiteti magát, s aztán jellemábrázolással már nem kell bajlódnia. (Az eddigiekből talán kitetszett, hogy ezt adott esetben dicséretnek gondolom.) Ilyen Bognár Anna (Lucienne), Helyes Annamária (Pinchard-né), Schmied Zoltán (Pontagnac) és főleg Orosz Róbert (Rédillon); Mike Kelly (Soldignac) pedig első jelenésekor egészen pompás mimikai bohóctréfát ad elő. Az általam látott előadáson Vatelin szerepébe Greifenstein János helyett Jordán Tamás ugrott be; természetesen hibátlan anyagismerettel és lezser eleganciával skálázott fiatal alumnusai között.

Szántó Judit [ ... Vissza ... ]