HÓFEHÉR VAKSÁG
Nemzeti Színház, Stúdió színpad (Budapest)

"Képzeld el, hogy átkozott a sorsod.
Képzeld el, hogy nem tudsz róla.
Majd egyszer csak kiderül.
Képzeld el, hogy bűnhődnöd kell.
Saját kezed által.
Képzeld el..."

A Nemzeti Színház stúdió színpadán február 4-én mutatták be az Oidipuszt Sopsits Árpád rendezésében. A rendező a trilógia első két részét állította színpadra. Az Oidipusz királyt, és az Oidipusz Kolonoszban-t. Az előadás lebilincselő, pontos, feszes, felesleges mozdulatoktól megtisztított, ahol a precíz színészi játék megteremti a nézőben azt az érzést, azt a világot, amiért érdemes színházba járni.

Semmi nincs a térben ami nem kell, semmi olyan mozdulatot nem tesznek amit nem kell, és mégis egész. Megint beigazolódott, a kevesebb, több. Ám a darab végeztével, mégis valami megfoghatatlan hiányérzet marad a nézőben- a rendező elérte a célját-, legszívesebben hangosan kiálltana fel, hogy: Még az Antigonét is!

Az első rész, és egyben az első felvonás díszlete csupasz, üres. Hatalmas fekete márványlapok mindenhol. Mintha körbe lennénk zárva, mintha be lennénk zárva egy sötét kamrába, és Nem látnánk semmit. A tükröződő márványlapok mégis engednek a térnek a szorításából. Vagy csak mindenkiből több van? Egyetlen kiemelkedő része van a színpadnak. A trón, és egyben a nászi ágy is, ahová Oidipuszon (László Zsolt), és Iokasztén (Udvaros Dorottya) - anyja, és felesége - kívűl senki nem ül. Leszámítva a végét. A Kar, a fertőtlenítő társaság (Karvezető: Rátóti Zoltán, Szalay Marianna, Nagy Cecília, Martinovics Dorina, Marton Róbert, Schmied Zoltán).

A koromfekete térben a citromsárga ruhájuk elképesztően bizarr, és vészjósló. Beteges. Az első felvonásban az elejétől a végéig dolgoznak. Fertőtlenítenek. Van mit. Takarítják a fertőt. Leglelekesebben akkor jár a rongy a kezükben, amikor férj, és feleség, fiú, és anya együtt hál.
A színpadra a legtöbb szereplő háttal érkezik, és sohasem a saját lábán. Egy mozgó gumiszalagon érkeznek, s azon is távoznak. S hogy miért néznek hátra? Mert a múltat fürkészik. Az egész történet a múltban történt eseményekre akar rávilágítani. Azonban csak egyetlen ember tudja, mi történt a vak látnok Teiresziasz (Sinkó László).
A színészek ruhája szintén olyan, mint a játékuk, s mint a tér amiben játszanak. Fekete, sötét, erős. Néhol jelenik meg csak az ellentéte, a fehér. A látnok ruháján, a királyné haján, és az általa behozott hófehér gyapjúszőnyegen, amelyet az ágyra terítenek rá.

Miután fény derül a múltra, és Oidipusz szembesül azzal, hogy hiába akarta elkerülni sorsát, pont azzal az igyekezettel teljesítette be a baljós jóslatot. A királyné, anya,és feleség az igazság kiderültével felakasztja magát. Elhalad előttünk a gumiszalagon, egy széken állva, arcán a tébolyulattal, kezében kötéllel. Közben a darabot zenészek kísérik/ Debreczeni Róbert, Tömösközi László/, akik ebben az esetben a már meglévő feszültséget, márcsak fokozzni tudják. Majd a következő pillanatban csak a széket látjuk visszajönni. Eldőlt a nő sorsa is. Gyermekei rohannak, s akár az álmokban, sehova sem haladnak. Oidipusz is küzd Iokaszté-ért, de nem tudja megmenteni. Hiába, a nő a fényből, a fénybe távozik. Az eddig visszafogott, kimért színészi játékban, tombol a szavak,a hangok nélküli szenvedély, a fájdalom, és a düh. S ugyaígy megváltoznak a színek. Az eddigi fekete, néhol fehér térben vakít a vörös. Oidipusz vére. Miután lányaitól elbúszúzik, távozik, fiai leülnek a trónra. Mind a ketten.

A második felvonás (Oidipusz Kolonoszban) hófehér. Már minden tiszta, már mindent tudunk. Egyedül a címszereplő jön koromfeketében, kíséretében Antigoné (Szalay Marianna). A trón vízzel teli gödörré változott, a hófehér gyapjúszőnyeg összement, és megszürkült. A falon körbe-körbe neonlámpák. A Kar szintén fehér elegáns, pálcás Istenek (Karvezető: Rátóti Zoltán, Sinkó László, Udvaros Dorottya, Bodrogi Gyula, Papp Zoltán). Annyira fehér minden, hogy szinte semmit sem látunk. A színészi játék ugyanolyan letisztult, mint az előző felvonásban. Szenvedélyek helyett aljasságok, érdekek, és gyerekes reakciók jellemző a szereplőre, amit az őket megjelenítő színészek játszi könnyedséggel oldanak meg. Többek közt Kreón (Kulka János), Oidipusz fia Polüneikész (Schmied Zoltán).
Oidipuszt halála előtt lányai Antigoné, és Iszméné (Nagy Cecília, Martinovics Dorina), megmosdatják, s a rendező e halvány szimbólumot, mint a mosdatás, megerősíti azzal, hogy a főszereplő kezét a két lánya vállára helyezi, akár a kereszten. Majd Oidipusz megkéri Thészeuszt (Marton Róbert), hogy senki ne tudjon arról a helyről, ahol ő meghal. Ez a senki kijelentés a nézőkre is vonatkozik, hiszen abban a pillanatban, hogy életének vége, az összes neonlámpa felkapcsolódik. Bekövetkezik a hófehér vakság.

Feketéből, fehér. Fehérből, fekete. Két szín, ami tiszta, egyszerű, és erős. Mégis magába foglalja az összes többi színt. Akárcsak ez az előadás.

Molnár György [ ... Vissza ... ]